Hórusz útja: Gázából a Nílus-deltába vezető, vsz. a történelem egyik legősibb útvonala. – Ezen menetelt a fáraók hadserege, haladtak a karavánok, utaztak követek, vonultak éhínség és háborúk sújtotta népek a gazdag és bőséges Egyiptomba. Ezt az utat járta Ábrahám (Ter 12,10), József és testvérei is. Később ezen az úton érték el Egyiptomot a hódító perzsák, görögök, a keresztes hadak és a muszlimok. Palesztinából az észak-sínai tengerparton két úton lehetett a Nílus-deltába eljutni, mert a Rafahból vezető út a Szerbonisz-tó (2000: Bardavíl-tó) DK-i sarkánál, el-Zaraník közelében kettéágazott. Az egyik út északon vezetett a Szerbonisz-tó és a Földközi-tenger közötti keskeny földnyelven, egészen Péluszionig. Ezt az útvonalat azonban gyakran veszélyeztette az északi szél által okozott áradás, amely az utat időnként elborította. Emiatt ezen az úton haladni meglehetősen kockázatos vállalkozás volt. Mind katonai, mind kereskedelmi szempontból sokkal biztonságosabb volt a szárazföldi út, a Szerbonisz-tótól délre. A távolság Rafahtól el-Kantaráig 203 km. Az út mentén végig 8–10 km-enként kutakat ástak, amelyek jó minőségű, bár kissé sós ízű vizet szolgáltattak. – Az Újbirodalom egyiptomi királyai egész sor erődített települést hoztak létre az észak-sínai tengerpart mentén. A ~at tehát erősen őrizték és figyelték. Talán éppen ez az oka annak, hogy Mózes a kivonuláskor nem ezen, hanem délebbre, a Sínai-félsziget belsejébe vezető úton haladt népével együtt. – A görög-római korban még megvoltak a Hórusz-utat meghatározott távolságonként szegélyező erődítmények. A kereskedelmi szállítmányok részére egynapi járóföld távolságra bizonyára karavánszállásokat is építettek, ahol a kereskedők biztos helyre vihették árujukat az éj leszállta előtt. Lá. I.

Lázár 2001:49.